Egy kis játszótér mellett lakunk, ahová évek óta rendszeresen járunk. Minden előnyét élvezzük annak, hogy itt ismernek minket. A szintén állandóan idejáró gyerekek megszokták a fiamat és többször is együtt tudnak játszani, vagy ha nem is együtt, de egymás mellett. És ami még ennél is nagyobb előny, hogy a szülők is ismernek minket. Aki rendszeresen érzi magán mások elítélő pillantásait, vagy kérdő tekinteteit, az tudja csak igazán érteni ezt a mondatot. Aki ismer minket, az elfogadja, hogy a gyerekem más, sőt, sokszor helyettem is segítenek a problémáknál, ha én éppen a másik két gyerek miatt nem vagyok jelen.
Mert bevallom, három gyerekkel egyszerre kint lenni egy játszón, ami mellett van egy kis dombocska, aszfaltos bicajpálya, annak a végén pedig mogyoróbokrok csábítják a gyereket… Szóval sokszor csak azon kapom magam, hogy percenként számolok. Egy, kettő, három, megvan mindenki. És azt is töredelmesen bevallom, hogy nem mindig az autista fiam mellett állok, hiszen szépen elhomokozik a sarokban, miközben a kicsi pont az új biciklitudását mutatja be, akkor muszáj ott lennem és jó hangosan gratulálnom minden körnél. Akkor is a homokozótól arrébb állok, ha a lányom épp azt kéri, hogy minél magasabbra lökjem a hintán, olyan magasra, hogy elérje a felhőket. Na jó, ezt is meg kell vallanom, hogy nem tudom olyan magasra lökni, de ő elhiszi nekem, ha azt mondom, hogy nézd, majdnem sikerült.
De az évek telnek, egyre több olyan anyuka jön a játszóra kisebb gyerekkel, aki nem ismer minket és akivel az én gyerekeim már nem is kerülnek kapcsolatba. Így nekik nem mondom el, hogy a fiammal mi a helyzet, hiszen soha nem is beszélgetünk. Persze az egészen más helyzet, ha konfliktus van…
