Kezünkben a diagnózis és az utasítás, el kell menni a bizottsághoz. Minden előzetes figyelmeztetés nélkül jelentkeztünk be és mentünk el a vizsgálatra. Na nem mintha nekünk kellett volna figyelmeztetni őket, hogy jövünk, bár akkor talán felkészültek volna az asperger szindrómából. Nem. MI nem kaptunk semmi előrejelzést, hogy mire számítsunk, miben bízzunk, vagy inkább ne. Mert hát itt nincs a kapu fölé írva sehol, hogy „ Ki itt belépsz hagyj fel minden reménnyel…”. Se latinul, se magyarul. Csak a bennfentes, tapasztalt szülők suttogják maguk közt, hogy jaj a bizottság, az olyan, mint egy orosz rulett. De mi még nem voltunk klubtagok, nem sejtettünk semmit.

A sors, vagy a szakértő furcsa fintora révén kijelölték nekünk a helyi, nem integráló ovit. Összepacsiztak ők ketten, a sors meg az ügyintéző, hogy lám, milyen igazságosak voltak. Van előny is és hátrány is bőven, majd a szülő él vele, ahogy tud. Csak győzzön mérlegelni.

De ha már így alakult, miért ne hozhatnánk ki ebből a legjobbat. Addigra már sikerült kiderítenem a suttogó propagandából, hogy van olyan, hogy gyógypedagógus, sőt, a gyereknek járna is fejlesztés. És hogy ennek egy akadálya van, és az pediglen az óvoda titokzatos alapító okiratában megjelenő mágikus kulcsszavak illetve azok hiánya: autizmus és integráció.

De hát engem nem fog megriasztani két szó, hát mibe tart azt beleírni egy egyszerű papírba. Csak pár billentyű leütése, csak pár aláírás a megfelelő emberektől. Már rutinosan egyeztettem időpontot a következő illetékessel, akivel az életben nem találkoztam volna össze, ha nincs egy autista fiam.