Autizmus és család


Keserű-édes hála

2017. március 31. - Labolen

A héten egy rádióinterjú kapcsán szedtem össze a gondolataimat, mit mondanék el 3*5 percben a laikus hallgatóknak az autizmusról. 3*5 perc semmire sem elég, trénerként 5 napot szoktam a szülőknek beszélni a témáról és 5 év után is mindig tanulok, tapasztalok valami újat.

Mégis, az interjú ideje kötött, sűrítsek bele ebbe annyit, amennyit lehet, találjam meg az autizmus lényegét és válasszak ki a tengerből 3*5 cseppet, amit, mint esszenciát, egy kis fiolában átnyújtok a hallgatóknak. 

beach-1525755_1920.jpg

(Fotó: Pixabay)

 Mit kell mindenképpen elmondani, mire lehetnek kíváncsiak. Jegyzetelek, szelektálok és fájó szívvel engedek el teljes témaköröket, amikre biztosan nem jut idő. De egy kérdést nem eresztek. Mi a legnehezebb nekem az autizmusban? Én szülőként biztos megkérdezném ezt egy anyától. 

Tovább

Egy idegen és a „neveletlen” fiam találkozása

Egy kis játszótér mellett lakunk, ahová évek óta rendszeresen járunk. Minden előnyét élvezzük annak, hogy itt ismernek minket. A szintén állandóan idejáró gyerekek megszokták a fiamat és többször is együtt tudnak játszani, vagy ha nem is együtt, de egymás mellett. És ami még ennél is nagyobb előny, hogy a szülők is ismernek minket. Aki rendszeresen érzi magán mások elítélő pillantásait, vagy kérdő tekinteteit, az tudja csak igazán érteni ezt a mondatot. Aki ismer minket, az elfogadja, hogy a gyerekem más, sőt, sokszor helyettem is segítenek a problémáknál, ha én éppen a másik két gyerek miatt nem vagyok jelen.

Mert bevallom, három gyerekkel egyszerre kint lenni egy játszón, ami mellett van egy kis dombocska, aszfaltos bicajpálya, annak a végén pedig mogyoróbokrok csábítják a gyereket… Szóval sokszor csak azon kapom magam, hogy percenként számolok. Egy, kettő, három, megvan mindenki. És azt is töredelmesen bevallom, hogy nem mindig az autista fiam mellett állok, hiszen szépen elhomokozik a sarokban, miközben a kicsi pont az új biciklitudását mutatja be, akkor muszáj ott lennem és jó hangosan gratulálnom minden körnél. Akkor is a homokozótól arrébb állok, ha a lányom épp azt kéri, hogy minél magasabbra lökjem a hintán, olyan magasra, hogy elérje a felhőket. Na jó, ezt is meg kell vallanom, hogy nem tudom olyan magasra lökni, de ő elhiszi nekem, ha azt mondom, hogy nézd, majdnem sikerült.

child-722375_1280.jpg

 

De az évek telnek, egyre több olyan anyuka jön a játszóra kisebb gyerekkel, aki nem ismer minket és akivel az én gyerekeim már nem is kerülnek kapcsolatba. Így nekik nem mondom el, hogy a fiammal mi a helyzet, hiszen soha nem is beszélgetünk. Persze az egészen más helyzet, ha konfliktus van…

Tovább