Autizmus és család

Akadályok és zsákutcák

2015. május 22. - Labolen

Kezünkben a diagnózis és az utasítás, el kell menni a bizottsághoz. Minden előzetes figyelmeztetés nélkül jelentkeztünk be és mentünk el a vizsgálatra. Na nem mintha nekünk kellett volna figyelmeztetni őket, hogy jövünk, bár akkor talán felkészültek volna az asperger szindrómából. Nem. MI nem kaptunk semmi előrejelzést, hogy mire számítsunk, miben bízzunk, vagy inkább ne. Mert hát itt nincs a kapu fölé írva sehol, hogy „ Ki itt belépsz hagyj fel minden reménnyel…”. Se latinul, se magyarul. Csak a bennfentes, tapasztalt szülők suttogják maguk közt, hogy jaj a bizottság, az olyan, mint egy orosz rulett. De mi még nem voltunk klubtagok, nem sejtettünk semmit.

emergency-exit-476125_1280.jpg

A sors, vagy a szakértő furcsa fintora révén kijelölték nekünk a helyi, nem integráló ovit. Összepacsiztak ők ketten, a sors meg az ügyintéző, hogy lám, milyen igazságosak voltak. Van előny is és hátrány is bőven, majd a szülő él vele, ahogy tud. Csak győzzön mérlegelni.

De ha már így alakult, miért ne hozhatnánk ki ebből a legjobbat. Addigra már sikerült kiderítenem a suttogó propagandából, hogy van olyan, hogy gyógypedagógus, sőt, a gyereknek járna is fejlesztés. És hogy ennek egy akadálya van, és az pediglen az óvoda titokzatos alapító okiratában megjelenő mágikus kulcsszavak illetve azok hiánya: autizmus és integráció.

De hát engem nem fog megriasztani két szó, hát mibe tart azt beleírni egy egyszerű papírba. Csak pár billentyű leütése, csak pár aláírás a megfelelő emberektől. Már rutinosan egyeztettem időpontot a következő illetékessel, akivel az életben nem találkoztam volna össze, ha nincs egy autista fiam.

 

Azt mondanám, hétköznapi beszélgetésnek indult minden. Jó napot, jó napot. Aztán valahol egészen abszurd fordulatot vett a kedélyes társalgás, mikor megkérdezte tőlem az oktatásért felelős vezető hivatalnok, hogy hogy lett az én fiam négy évesen autista. Hogy hogy? Mit gondol elkapta valakitől? És néztünk egymásra értetlenül. Én nem értettem, mi a kérdés, ő nem értette, hol voltunk eddig, ha már négy éves a gyerek. Istenem, a boldog tudatlanság. El is felejtettem már, hogy két hónapja én sem tudtam semmit az autizmusról…

Próbáltam nem dülleszteni a szemem a nagy értetlenkedésben és jól nevelten előálltam a kérésemmel. Hogy tetszik tudni az alapító okirat, az utazó gyógypedagógus, a fejlesztés és a fiam jogai… Hát itt már se kedélyes, se értetlenkedő nem volt a nézése. Talán inkább ridegnek mondanám.

Egy gyerek miatt nem fogunk alapító okiratot változtatni.

Vannak és lesznek többen is és nincs ellátásuk a környéken.

És ebben a pillanatban fellobbant a szemében a felismerés és lángra lobbant a félelem.

Jaj, akkor ide jönne az összes autista gyerek a környékről! Ugye anyuka nem gondolja, hogy még több ilyen gyereket szeretnénk itt, mint a maga fia.

De én akkor már nem gondoltam semmit. Néztem a szemében a rémületet és már csak magamban dünnyögtem halkan, hogy itt vannak így is. És jönni fognak, ahogy mi is jöttünk.

Azóta sem sikerült megértenem, hogyan vált egyik napról a másikra a négy éves kisfiam egy ijesztő mítikus lénnyé…

A bejegyzés trackback címe:

https://ezamiutunk.blog.hu/api/trackback/id/tr497482188

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.