Autizmus és család

Bezáródó ajtók

2015. május 22. - Labolen

Szeptember van. Egy év múlva kezdi a fiam az első osztályt. Itt az ideje, hogy nekikezdjek a nagy szervezésnek, ami, mint utólag kiderült, olyan szinten bonyolult, mint egy házépítés. Kinézni a sulit, befogadót kérni, friss orvosi papírt kérni, Iq tesztet intézni, nehogy a bizottság a nagy szakértelmével és buzgalmával kihozza értelmi fogyatékosnak. És persze mindenhová időpontot kérni, úgy szervezni, hogy a lépések egymást kövessék, megfelelő sorrendben. Azt kell mondjam, első nekifutásra nem sikerült, pláne úgy, hogy naivan nem is tudtam a buktatókról.

cabinets-426385_1280.jpg

Nagy levegő, irány a helyi suli. Az igazgató kedvesen fogad, elmondom, mi a gondunk. Persze, szívesen felveszik a fiamat, hát hogyne vennék. Az diszkrimináció lenne, ha csak amiatt elutasítanák, mert asperger szindrómás. Jó, ennek nagyon örülök és tényleg. De akkor kérhetek neki gyógypedagógus asszisztenst a bizottságtól, aki vele van egész nap és segíti őt? Hát, ez már nem annyira persze. Akkor jöhet a gyerek, ha semmilyen segítség nem kell neki. Alapító okiratot meg megpróbálunk változtatni, ha már idejár. Ja, hogy úgy. Hát ez már nem menne nekünk. Az irodát a kölcsönös bizalmatlanság és lemondás lengi be. Ő tart az én fiamtól én tartok az ő gyerekeitől. Talán inkább mégsem nekünk való egy 30 fős osztály nulla megsegítéssel, diszkrimináció ide vagy oda.

Oké, egy ajtó bezárult, de hát a mondás is úgy tartja, hogy akkor kinyílik egy másik. Nosza, nézzük meg az alternatív lehetőségeket. Vegyünk számba minden prioritást, (LINK), logisztika, fejlesztés, anyagiak… Pár iskola marad csak a szűrőben, szépen rangsorolom őket távolság alapján.

Na de ide akkor most gyorsan egy orvosi friss papírt, hogy mi van a gyerekkel. Megvan, pipa.

Telefon az első alapítványi iskolának, időpont, megyünk. Viszem a gyereket is, és próbálom leküzdeni a kocsiban a hányingert, mert hát ez mégiscsak egy interjú, amire kb egy időzített bombával megyek. Úgy érzem magam, mint egy termékbemutató kisasszony, aki csak a legjobb oldalát igyekszik bemutatni a „kicsit sérült portékának”. Csomagolom én mindenbe, még masnit is kötök rá, csak vegyétek fel a gyereket! Minden szép és jó, majd három hét múlva közlik, hogy sajnos azon a bizonyos orvosi papíron nincs rajta, hogy ép értelmű a gyerek, emiatt nem veszik fel. Kicsit ideges leszek, mert ugye csak annak kell rajta lenni, ha nem ép értelmű és az én fiam meg az. Ez világos, mint a nap. Nekem.

Oké, oké, tanulság levonva, megyek az Autizmus Alapítványhoz IQ tesztre. Hányinger lenyomva, teszt letudva, igen, már papírom is van róla, hogy ép értelmű a gyerek és ez világos, mint a nap. Tessék, láthatja most már más is.

Következő iskola, a hányinger már rutinosan ugrik a torkomba, a gyerek kevésbé rutinosan megy el egy tesztre, csak a biztonság kedvéért, lássuk mire képes. Rajzolom neki a folyamatábrát, adom a kezébe a timert. Mindenki ledöbben, hogy itt ilyen segítség nem lesz, ha autispec megsegítés kell neki, akkor az már nem jó. Én is nézek döbbenten, hogy ez már sok? De észbe kapok időben, hogy ja, nem is kell neki, hogy ez is csak azért, mert új helyzet, és biztos izgul a gyerek. Egy jó termékbemutató kisasszony villámgyorsan palástolja el a masni alól kibukkanó kis, szakadt varrást, nehogy már ide se vegyék fel a gyereket! De hiába minden. Sajnos az idegen környezet sokkal érdekesebb a gyereknek és bár keni-vágja a virágok nevét, olyanokat sorol fel, amiket senki más, nem kell ide sem. Nem tud leülni dolgozni, így nem vállalják. Esetleg próbálkozzunk szegregált sulival.

Hirtelen az összes ajtó rámcsapódik és a klausztrofóbiás pánik csontos térdekkel ül a mellkasomra. Alig kapok levegőt. Közben a fejlesztők is azt mondják, talán tényleg ez a mi utunk. Félve, de azért csak bekukucskálok azon a bizonyos utolsó ajtón. És aztán győz a belátás, józan ész és a meggyőző érvek. Bátran kinyitom és belépek az új világba.

Illetve lépnék, mert rá kell jönnöm, hogy most kell csak igazán kivonni minden kardomat, és átverekednem magam a tüskés rengetegen, mint a szőke hercegnek Csipkerózsikához. Bejutni egy olyan iskolába, ahol nem vagyunk körzetesek, évente két-három gyereket vesznek fel és Budapesten szinte egyedülállóként adnak normál tanmenetes oktatást autistáknak egy külön osztályban…

Hosszas levelezés minden létező klikes vezetővel, telefon és beszélgetés az iskola igazgatójával, végül sikerül. Bent vagyunk. Hurrá!

Egy évig pihenhettem, kicsit leszálltam a körhintáról, hogy már ne szédüljek annyira. Következő év ősszel újra visszaszálltam, mert ebben a suliban csak két évig maradhat a fiam. Mert összevont osztály van és csak 1.-2. osztályt tudnak vinni. Mert sehol Magyarországon nincs olyan, hogy egy autista ép értelmű gyerek felsőben normál tananyagot tudjon tanulni szegregált körülmények között. Kitaszítanak minket a nagy integrációba, akár képes rá a gyerek akár nem. Amelyik nem tudja átugrani az akadályokat, az maradhat értelmi fogyatékos osztályban.

Aki meg képes, az újra beszáll a nagy játékba, itt a piros hol a piros, ki veszi fel az én kis szakadt varrású, masniba csomagolt szép fiamat?...

A bejegyzés trackback címe:

https://ezamiutunk.blog.hu/api/trackback/id/tr137482378

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.