Autizmus és család

Autizmus, avagy hová lettek a spontán ötletek?

2015. június 03. - Labolen

Néha úgy érzem, az egész életünk egy nagy tervezés, kompromisszum hadjárat, újratervezés, alkudozás megint és végül egy kis győzelem. Sikerült valamit megcsinálni, amit elterveztünk. Hogy bár haladunk, de folyton aknamezőn lépkedünk, és minden mozdulatunkat alaposan meg kell fontolni, mert ha aknára lépünk, robban az egész család.

Egy egyszerű kirándulás is néha komoly hadművelet. Pláne, ha spontán ötlet. Bár igaz, egy erdő nekünk tényleg nehezített terep, mert a fiamat egyszer megcsípte egy darázs egy kiránduláson és teljesen érthető, ha ez visszatartja az önfeledt boldogságtól és várakozástól. Hogy már megint egy újabb potenciális veszélybe rángatom bele, ahol ki tudja hány darázzsal kell megküzdenie újra.

lookout-717009_1280.jpg

De a család szeret túrázni, az új kilátó csak az erdő közepén van egy dombon és mire jók a kihívások, ha nem arra, hogy leküzdjük őket. Általában igyekszem úgy tervezni a közös programokat, hogy mindenkinek jó legyen és bevallom, sokszor hajlunk a könnyebb megoldás felé és nem terheljük túl az autista fiamat, hogy ő is élvezhesse a napot. Nem megyünk képtárba, nem megyünk kétszer egymás után gyereknapi forgatagba és a hosszú színházi előadásokat is hanyagoljuk még. 

De a túrázásból nem engedek. Mert hiszem, hogy a másik két gyerek érdeke is legalább annyira fontos, mint a nagyobbik fiamé és hiszem, hogy ha megtanulja leküzdeni az akadályokat, attól ő is erősebb lesz.

Tehát eldőlt, spontán ötlet, megyünk az erdőbe megnézni az új kilátót. A fiam kiabál, hogy nem, nem és soha többet. Vidéken vagyunk nagyszülőknél, nincs kéznél a napirend, a szavaim leperegnek, közben már mindenki a folyosón toporog, hogy induljunk.

És akkor előveszem a nagy kompromisszumos hadjárat bevált eszközeit, a papírt és a tollat. Nézd kisfiam, reggel reggeli, játék a telefonon, délelőtt megyünk a kilátóba, fent kapsz csipszet uzsira. Aztán visszajövünk Mamáék házába, ebédelünk, megint telefonozhatsz, autóba ülünk és megyünk haza. Jó lesz így?

 napirend_kep.png

És igen, jó lesz így. Mert a fiam megérti, hogy mit várok tőle. Szereti a csipszet, amit csak ritka alkalmakkor kap, mert bár ő nem tudja, de pont ez a lényeg, hogy ez motiválja arra, amit szeretnék. Megérti, hogy folytathatja a telefonozást, ha hajlandó eljönni velem megnézni a kilátót. Megérti, hogy bár vasárnap van és nem szoktunk Mamánál programozni, mégis elmegyünk és csak aztán lesz ebéd. Megérti, hogy ettől még ma haza fogunk menni. És mivel megérti és szeretne csipszet is kapni, elindulunk. Mondanom se kell, hogy iszonyatosan élvezi a kilátót, mert mint kiderül százig vannak beszámozva rajta az oszlopok és van egy erdei tornapálya is kondigépekkel, amit imád. Néha nekem kell mindent bevetnem azért, hogy ő jól érezze magát, mert ha rajta múlna, sose mennénk sehova…

Leküzdöttünk egy újabb akadályt, hatástalanítottunk egy újabb aknát. Szóval haladunk.

Más családok talán komótosan folydogálnak a megszokott mederben, mint egy széles folyó. Minden vízcsepp együtt, megkérdőjelezhetetlen egyetértésben hömpölyög a cél felé. Mi pedig, egy hegyi patak rohanásával zúgunk le a völgyekbe, szikláknak csapódunk, tajtékzó habokkal örvénylünk, éles kanyarokkal vágunk utat az ismeretlen rengetegbe. De haladunk, és mint minden patak, idővel mi is leérünk a hegyről. És akkor már nem csapódunk tehetetlenül a szikláknak, habokat hányva az égbe, de mi formáljuk a hegyeket.

river-177309_1280.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://ezamiutunk.blog.hu/api/trackback/id/tr397513960

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ákos Belányi 2015.06.05. 19:35:28

Mondjuk a darazsaktól én is félek! :)

Labolen 2015.06.05. 20:22:25

Igen, a darazsaktól jobb félni. Csak van egyegészséges távolságtartás és van egy olyan fokú merev félelem, ami már meggátolja a gyereket abban, hogy mondjuk kimenjen a kertbe akár. Ha benne hagyom ebben a rugalmatlanságában, akkor oda is eljuthatunk, hogy soha többet nem akar kimenni a természetbe, azt meg sajnálnám. ;) Szerencsére valahogy mindig meg tudjuk nyugtatni, hogy ebben az erdőben nem lesz darázs, ez egy másik erdő. :)