Autizmus és család

Cserélünk?

2015. július 16. - Labolen

A fiam kinőtte a szandált, amit eddig benti váltócipőnek használt. Nyakunkon a nyár és a lábujjai áthajolnak a peremen, mintha valami szakadék széléről kukucskálnának le a porba. Itt az ideje, hogy elmenjünk a boltba, és vegyünk egy újat. Persze nincs kedve jönni, én is mindig halogatom, hogy majd holnap jobban jön ki a lépés, majd megvesszük akkor. Aztán persze csak a könnyebb utat választom én is. Ugyanazt a szandált akarom megvenni, ugyanott mint a korábbit, csak egy számmal nagyobbat. Akkor nem egyszerűbb nélküle?

chaco-778337_1280.jpg

Azért csak megkérdezem a pénztárnál, biztos ami biztos alapon, hogy ugye kicserélhetem a szandált, ha mégsem jó a méret?

Vidám kis eladó mosolyog rám és közli, persze, de akár azt is lehet, hogy a gyereket cserélem ki egy olyanra, amelyiknek pont illik a lábára az új szandál.

A nap poénja, hangosan nevetek, az eladó is velem örül, hogy milyen vidám pillanat ez, két idegen együtt nevet egy kedves viccen. Közben, mint egy film pereg le bennem az elmúlt négy év, katarzis a tegnapi nap, mikor a teraszon sírtam a telefonba, hogy nem bírom tovább. Egy apró narrátor vinnyog a fejemben a nagy kacagástól alig hallhatóan, hogy nem tudja, nem tudja, nem tudja… Honnan tudná egy idegen, hogy pont ezt a gyereket nem tudnám becserélni senkire.

Mert ugyan ki vállalná? Ki az, aki önként jelentkezne, igen, szeretnék egy autista gyereket. De még ha vállalná is valaki, kinek nehezíteném meg ennyire az életét? Sőt! Ki lenne képes erre? Ki bírná el nap mint nap, azt, amit én? Ki ismerné úgy a fiamat, ahogy én, ki tudna úgy vigyázni rá, ahogy én? Ki mondaná egy-egy nehéz nap után, hogy de csinálni kell, mert az én fiam, és csinálni kell, mert nincs senki más, aki vállalná. És ki szeretné őt, a legnehezebb pillanatokban is. Akkor is, amikor a teraszon sírok, a fiam a tehetetlen dühével bent, én már csak a tehetetlenséggel kint, a dühöm és haragom elment sétálni, nekem maradtak a fáradt és elkeseredett könnyek.

Nem, nem tudnám becserélni a fiamat, akkor se, ha nem jó a szandál, amit vettem neki. Akkor se, ha a nyár mindannyiunkat megvisel és az átlagosnál is többször borulunk ki. Akkor se, ha reggel úgy kelek fel, hogy az estét várom, amikor mindenki alszik.

Mert ő az ÉN fiam. És minden örömével és bánatával, haraggal és nevetéssel, könnyekkel és öleléssel, ez az ÉN életem.

A bejegyzés trackback címe:

https://ezamiutunk.blog.hu/api/trackback/id/tr147631012

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.