Autizmus és család

Mit gondolsz? Mit mondasz?

2015. október 12. - Labolen

Autizmusban sokaknak kihívás, hogy felismerjék azt, hogy a másik mit gondol. Sőt, gyakran azt is tanítani kell, hogy a másik egyáltalán gondol valamit. Emlékszem, nagy felismerés volt a fiamnál az is, hogy én nem tudom azt, amit ő tud, amire ő gondol. Hogy ha kérdezek valamit, arra bizony válaszolnia kell, mert nem találom ki magamtól.

mit_g.png

Mostanában többször elhangzik a kérdés, „Anya, te ezt nem tudtad?” Mivel a fiam furcsán és erőteljesen intonál, valahogy ez a kérdés a szájából nem csak csodálkozó, de neheztelő felhangot is kap, és sokszor éreztem magam leforrázva, hogy nahát, milyen anya vagyok, még azt sem tudtam, hogy a rombtriakontaéder (30 oldalú szabályos test), rombuszokból áll. Hát fiam, nem tudtam… 

De csak motoszkált a fejemben, hogy ezeket a felismeréseket valahogy meg is lehetne erősíteni. Hogy igen, nem tudunk mindent, ami az ő fejében van, és jó lenne, ha többet mesélne a suliról, vagy jobban kifejezné azt, hogy mit szeretne, mitől fél, mi zavarja, mert így nem tudunk segíteni, hogy még csak nem is tudjuk, mire gondol.

Van erre egy jó technika, minden képregényben benne van: gondolat és beszéd buborékok. Persze autizmusban is használják ezeket, erre legutóbbi szakirodalom Carol Gray, Rajzbeszélgetések kiadványa.

Rajzos formában, szociális történetekben már sokszor használtuk ezeket, legutóbb azt magyaráztam neki ezzel a módszerrel, hogy milyen az, ha valaki hazudik. Hogy a királylány azt mondja a békának, leszek a barátod, közben meg esze ágában sincs. Ez a hazugság kemény dió, és furcsa kimondani, hogy még ezt is tanulnunk kell…

 Viszont szerettem volna jobban kézzelfoghatóbbá tenni neki, hogy hogyan is zajlik ez a gondolok-mondok dolog a valóságban, nem csak papíron. Így találtam ki, hogy a fejem fölé biggyesztem a gondolati és mondat buborékokat, így talán még szemléletesebb lesz. Megrajzoltam a formákat, lamináltam és filctollal lehet ráírni, hogy éppen ki mit gondol, mit mond. A filctoll könnyen letörölhető, így a buborékok bármennyiszer felhasználhatók. Aztán a kész buborékot a fejem, vagy az ő feje fölé tartom.

 20150830_191405_resized.jpg

Egy szituáció, amikor használtam ezt a módszert:

Szerettünk volna elmenni a családdal lángost enni a közeli tóhoz. De a fiam teljes tüdőkapacitással közölte, hogy nem, ő neeeeeem jön. Oké, akkor eszünk valamit itthon. Fél órával később jelezte, hogy akkor mehetünk pizzát enni. Na de hová? Hát oda, ahol a lángost is szoktuk enni.

- Fiam, miért nem mondtad, hogy lángost nem kérsz, de pizzát igen?

- Miért, Anya, te nem tudtad???

És megint a felháborodás és csodálkozás egyvelege, nekem meg kéznél volt az eszköz, szóval tudtam képekkel is magyarázni, hogy nem fiam, nem tudtam. Az alábbi képeken az van a feliratban, hogy mit mondott és mit kellett volna mondani, ha azt gondolja, hogy nem kér lángost, de pizzát igen.

20150830_191324_resized.jpg

20150830_191250_resized.jpg

 

És persze volt egy buborék, amiben az volt, hogy én mit gondolok: a gyerek nem kér lángost és semmi mást sem. De ha azt mondja kérek pizzát, akkor az én gondolatbuborékomban is megjelenik a pizza. Így mutatva, hogy csak azt tudom én is, amit kimond hangosan.

Egy másik szempontú használat: kihozta a bögréjét a konyhába, miután megitta a tejeskávéját a gép előtt. Egyből rajzolhattam a gondolatbuborékba, hogy mennyire meglepődtem és örültem, a mondatbuborékba pedig azt, hogy megdicsérlek. Csak hogy jobban össze tudja kapcsolni, hogy miért is lettem vidám.

 

Talán könnyebb lenne az életünk, ha mindenki feje fölött állandóan ott lenne egy ilyen buborékpár. Mit gondolsz, mit mondasz. Mennyivel egyszerűbb lenne mindenkinek! Tudnám, hogy a mosolygó barátnő belül szomorú, hogy a szerelő éppen túláraz, vagy hogy a kisebbik fiam tényleg aludt-e az oviban, vagy csak füllenti. Az autista fiam pedig jobban értené maga körül a világot.

Bár ha belegondolok… A minap jöttünk haza a suliból és elmentünk az Azerbajdzsán nagykövetség előtt. A fiam kérdezte, hogy nahát, mit keres itt egy azerbajdzsán zászló. Talán, ha a fejem fölött megjelent volna a gondolatbuborék, hogy nézd már, nem is tudtam, hogy ez egy azeri zászló, akkor megint megkaptam volna a kérdést: Miért Anya, te nem tudtad??? Így meg kis szünet után teljes magabiztossággal tudtam mondani, hogy itt a nagykövetség. És megúsztam a szemrehányó kérdést és érzést, hogy nahát, anyám még ezt sem tudta… ;)

Szóval mégsem baj, ha nincs állandóan a fejem fölé írva, hogy mit gondolok. De hiszem, hogy ha sokszor megmutatom a fiamnak, akkor egyre inkább érteni fogja, hogy vannak dolgok, amiket nem tudok, és neki kell elmondania. Vagy hogy van olyan is, amit ő nem tud, csak én. De én szívesen elmondom neki. :)

 

A bejegyzés trackback címe:

https://ezamiutunk.blog.hu/api/trackback/id/tr47875224

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ákos Belányi 2015.10.19. 21:56:14

Egyébként utánna néztem a történelembe, és megkell állapítanom, hogy ilyen emberek nélkül nem itt tartanánk. Nagyon sok feltaláló, író vagy költő volt és van "megálldva" az autizmus előnyeivel és hátrányaival. Sőt ez bennük szerintem (de írd meg ha igen) nem is tudják, hogy egy kicsit "mások" mert végülis ez nem egy betegség szerintem hanem egy próféta szerep.

Labolen 2015.10.20. 08:45:42

@Ákos Belányi: Egy nagyon érdekes előadást volt szerencsém meghallgatni a nyáron. Többek között arról is volt szó, hogy az I. Világháború hozta maga után azt a "vívmányt", hogy a fiatal férfiakat tömegesen megvizsgálták, kategorizálták, hogy ki mennyire alkalmas a katonai szolgálatra. Itt alakult ki a "normális" fogalma, aki attól eltért valamilyen formában, az itt kapott gyűjtő megnevezést. Korábban nem volt erre külön fogalom, hogy fogyatékosság. Az emberek elfogadták, hogy ennek ez megy nehezebben, az nem lát, ez nem tud járni, az meg olyan falu bolondja. Nem azt mondom, hogy nem tartották számon, de talán nem volt annyira kategorikusan kijelentve, hogy ezek az emberek fogyatékosok. Régen az én fiam csak egy öntörvényű, fura fazon lett volna, akinek mondjuk a tanulási problémái ki sem jöttek volna, mert egész nap kint a falu szélén őrzi a kecskéket, mert arra pl nagyon is alkalmas lett volna. Fontos, hogy ne csak a nehézségeiket lássuk meg ezekben az emberekben, hanem az erősségeiket is. Ma ez nehezebb egy kicsit, mert nagy a nyomás, hogy felzárkózzanak oda, ami eleve lehetetlen. Egy kerekesszékest se kérünk meg, hogy próbálj azért egy kicsit járni, csak egy lépés a lépcsőn, nem olyan magas, a fiamtól mégis elvárják, hogy nézzen mások szemébe, vagy üljön végig 45 percet csöndben. Tudom, nem ugyanaz a kettő, de az elv mégis azonos.
Abban egyetértünk, hogy ez nem betegség, ez egy állapot. Nyelvtani szócsatákat már vívtam erről másokkal, szerintem felesleges. Én tudom, hogy az autizmus nem gyógyítható, ezért nem hívom betegségnek. De prófétának sem hívom a fiamat. Ő csak egy egyszerű kisfiú, akinek másképp jár az agya. Könnyebb elfogadnom őt ilyennek, amilyen, ha úgy kezelem az autizmusát, mint egy szélsőséges jellemvonást és közben látom őt magát is.

Ákos Belányi 2015.10.20. 11:31:34

De, pont ez a lényeg, hogy ő nem csak eggy kisfiú hanem különleges dolgokra elhivatott. Magyarul segítségre szorul, hogy megmutassa az benne rejlő tehetséget. :-)