A héten egy rádióinterjú kapcsán szedtem össze a gondolataimat, mit mondanék el 3*5 percben a laikus hallgatóknak az autizmusról. 3*5 perc semmire sem elég, trénerként 5 napot szoktam a szülőknek beszélni a témáról és 5 év után is mindig tanulok, tapasztalok valami újat.

Mégis, az interjú ideje kötött, sűrítsek bele ebbe annyit, amennyit lehet, találjam meg az autizmus lényegét és válasszak ki a tengerből 3*5 cseppet, amit, mint esszenciát, egy kis fiolában átnyújtok a hallgatóknak. 

(Fotó: Pixabay)

 Mit kell mindenképpen elmondani, mire lehetnek kíváncsiak. Jegyzetelek, szelektálok és fájó szívvel engedek el teljes témaköröket, amikre biztosan nem jut idő. De egy kérdést nem eresztek. Mi a legnehezebb nekem az autizmusban? Én szülőként biztos megkérdezném ezt egy anyától. 

Szeptember van. Egy év múlva kezdi a fiam az első osztályt. Itt az ideje, hogy nekikezdjek a nagy szervezésnek, ami, mint utólag kiderült, olyan szinten bonyolult, mint egy házépítés. Kinézni a sulit, befogadót kérni, friss orvosi papírt kérni, Iq tesztet intézni, nehogy a bizottság a nagy szakértelmével és buzgalmával kihozza értelmi fogyatékosnak. És persze mindenhová időpontot kérni, úgy szervezni, hogy a lépések egymást kövessék, megfelelő sorrendben. Azt kell mondjam, első nekifutásra nem sikerült, pláne úgy, hogy naivan nem is tudtam a buktatókról.

Nagy levegő, irány a helyi suli. Az igazgató kedvesen fogad, elmondom, mi a gondunk. Persze, szívesen felveszik a fiamat, hát hogyne vennék. Az diszkrimináció lenne, ha csak amiatt elutasítanák, mert asperger szindrómás. Jó, ennek nagyon örülök és tényleg. De akkor kérhetek neki gyógypedagógus asszisztenst a bizottságtól, aki vele van egész nap és segíti őt? Hát, ez már nem annyira persze. Akkor jöhet a gyerek, ha semmilyen segítség nem kell neki. Alapító okiratot meg megpróbálunk változtatni, ha már idejár. Ja, hogy úgy. Hát ez már nem menne nekünk. Az irodát a kölcsönös bizalmatlanság és lemondás lengi be. Ő tart az én fiamtól én tartok az ő gyerekeitől. Talán inkább mégsem nekünk való egy 30 fős osztály nulla megsegítéssel, diszkrimináció ide vagy oda.

Oké, egy ajtó bezárult, de hát a mondás is úgy tartja, hogy akkor kinyílik egy másik. Nosza, nézzük meg az alternatív lehetőségeket. Vegyünk számba minden prioritást, (LINK), logisztika, fejlesztés, anyagiak… Pár iskola marad csak a szűrőben, szépen rangsorolom őket távolság alapján.

Kezünkben a diagnózis és az utasítás, el kell menni a bizottsághoz. Minden előzetes figyelmeztetés nélkül jelentkeztünk be és mentünk el a vizsgálatra. Na nem mintha nekünk kellett volna figyelmeztetni őket, hogy jövünk, bár akkor talán felkészültek volna az asperger szindrómából. Nem. MI nem kaptunk semmi előrejelzést, hogy mire számítsunk, miben bízzunk, vagy inkább ne. Mert hát itt nincs a kapu fölé írva sehol, hogy „ Ki itt belépsz hagyj fel minden reménnyel…”. Se latinul, se magyarul. Csak a bennfentes, tapasztalt szülők suttogják maguk közt, hogy jaj a bizottság, az olyan, mint egy orosz rulett. De mi még nem voltunk klubtagok, nem sejtettünk semmit.

A sors, vagy a szakértő furcsa fintora révén kijelölték nekünk a helyi, nem integráló ovit. Összepacsiztak ők ketten, a sors meg az ügyintéző, hogy lám, milyen igazságosak voltak. Van előny is és hátrány is bőven, majd a szülő él vele, ahogy tud. Csak győzzön mérlegelni.

De ha már így alakult, miért ne hozhatnánk ki ebből a legjobbat. Addigra már sikerült kiderítenem a suttogó propagandából, hogy van olyan, hogy gyógypedagógus, sőt, a gyereknek járna is fejlesztés. És hogy ennek egy akadálya van, és az pediglen az óvoda titokzatos alapító okiratában megjelenő mágikus kulcsszavak illetve azok hiánya: autizmus és integráció.

De hát engem nem fog megriasztani két szó, hát mibe tart azt beleírni egy egyszerű papírba. Csak pár billentyű leütése, csak pár aláírás a megfelelő emberektől. Már rutinosan egyeztettem időpontot a következő illetékessel, akivel az életben nem találkoztam volna össze, ha nincs egy autista fiam.