A fiam még nem volt 4 éves, mikor megkapta az asperger diagnózist. Mindennapos szavak voltak attól kezdve a családban az autizmus, spektrumzavar, asperger. A fiam feje felett beszélgettünk ezekről, de ahogy egy akkori terapeutája mondta, ő szinte semmit nem is értett abból, amit beszélünk, mert túl gyorsan és sokat mondtunk és főleg nem neki mondtuk ezeket.
Tudtuk, hogy eljön az a nap is, amikor már érteni fog minket, amikor már magától is rájön, hogy valami benne más, mint a többiekben, vagy akárhogy is, de meg fogja, meg kell tudnia, hogy ő autista. Emiatt mi már előre próbáltunk készülni, hogy amikor értelemet jelent ez a számára csak jelentéktelen szó, hogy autizmus, akkor az valahogy jól süljön el. Szociális történeteket írtam arról az én-könyvébe, hogy ő miben ügyes, mit kell még tanulnia. Feladatlapokban képekkel dolgoztuk fel, hogy ő és a testvérei miben különböznek külsőleg, belsőleg, mi az, amit az egyik szeret, a másik nem, mi az ami közös bennük.
Aztán eljött az a bizonyos nap. Hét éves volt, mikor célzottan neki mondtam el, hogy fiam, azért nem mehetsz abba az iskolába, mint a többi ovistársad, mert autista vagy. És akkor rázúdult a nagykönyvben megírt gyászfolyamat minden állomása kicsiben. Tagadás, alkudozás, harag, megértés utáni vágy, és a miért pont én iszonyatos kérdése. Persze mindez fokozatosan.
Akkor ott, lefekvéshez készülődve sírva alkudozott és bizonygatott, hogy ő nem az, és ő igenis bírja a 30 fős osztályt és nem, nem fog beleszólni az órákba és ülve marad a helyén, sőt még azt is megcsinálja, amit a tanítónéni mond majd neki. Úgy ígérgetett, úgy kérlelt, a szívem majd megszakadt és utáltam, hogy nem tudom megvigasztalni, hogy nem tudom azt mondani, rendben fiam, próbáljuk meg, vagy tudod mit, igazad van, nem is vagy autista. Mert ott volt a rideg és elutasíthatatlan valóság.
Végül belenyugodott az iskola kérdésbe, de onnantól kezdve sokszor feljött az autizmus és ő maga kérdezgetett róla sokat. Ahogy egyre jobban értette a világot, úgy változtak a kérdései is. Egy szegregált osztályban járta az első-másodikat, így akkoriban nem volt furcsa, hogy ő autista. Az osztályában mindenki az volt.
Egyszer, egy autóút alatt kérdezett nagyon sokat.
-Az én osztályomban mindenki autista?
-Igen
-Akkor a tanítók is?
-Ők nem.
-Ha felnőtt leszek, én sem leszek az?
-De igen, ez nem múlik el.
-Miért lettem autista?
-Így születtél, mindenki születik valamivel, a húgod például balkezes és az is marad.
-A balkezesek nem autisták?
-Ez nem függ össze, autista lehet jobb és balkezes is.
-Akkor én miért lettem az?
-…
Vannak kérdések, amire még nem készültünk fel mi sem.
Aztán idén ősztől sikerült egy integrált osztályba bekerülni. Kilencen vannak, és csak ő és egy másik kisfiú autista. És itt jött el a nagy felismerés, hogy az oké, hogy a tesók nem azok, na de hogy az osztálytársak sem… És jött a harag. Ő sem akar autista lenni, meg akar nőni és barnább akar lenni, mert H. az osztályból magas és barna és nem autista. Ha kell, hetente háromszor elmegy szoláriumba, csak hogy ez sikerüljön. De nem megy fiam, ettől még nem múlik el. Akkor ő benyúl egy bottal a fejébe és kiveszi az autizmust. Azt sajnos nem lehet, fiam...
Most nagyon erősen próbálunk a pozitívumokra figyelni. Nézd csak, te vagy az egyik legjobb matekból, azért mert autista vagy. Te nem csúfolod a többieket, mert autista vagy. Te egy kedves fiú vagy, és pont így vagy jól, ahogy vagy.
Nem kergetek illúziókat, nekem öt évembe telt, mire megbékéltem az ő autizmusával. Már nem hajszolom, hogy fiam gyerünk, lemaradtunk a vonatról, csináld ezt vagy azt, azt meg főleg ne, mert utol kell érnünk a testvéreidet. Már megbékéltem azzal, hogy nem kell utolérnünk senkit. Hogy nem baj, ha kicsit lemaradunk. Sőt, ez az öt év elég volt arra, hogy megértsem, talán le sem maradtunk semmiről. Ő is ott ül velem és a testvéreivel együtt azon a vonaton, csak legfeljebb ő nem az őzeket csodálja a tájban, hanem a villanyvezetékeket. Na bumm.
Én elfogadtam őt így, ahogy van. Most rajta a sor. Türelmes leszek és mindenben segítem, ahogy csak tudom. Mert ez hosszú és küzdelmes út lesz neki is, mire eljut az utolsó lépésig és megbékél az autizmusával, megbékél önmagával.
