Másodikos az autista kisfiam. Vannak erősségei, gyengeségei a tanulást illetően. Ezek mind az autizmusából fakadnak, pl hogy nem látja át az egészet, hanem a részletekre fókuszál, így nehezebben tudott megtanulni olvasni. Vagy mivel nem érti az emberi összefüggéseket, így nehéz neki értelmezni egy népmesét. De az erősségei is az autizmusból fakadnak, kívülről tudja az országunk szomszédait, vagy hogy merre termesztenek cukornádat a világban.

A tanulásban kifejezetten hátrány, hogy hiányzik a belső motivációja, ezért nem fog tanulni csak amiatt, hogy anya vagy a tanítónéni büszke legyen rá. Az is nehéz, hogy sokszor nem érti a nyelvtani szerkezeteket, így egy szöveges matekpélda a beszédértési nehézségek miatt válik problémássá. De ettől még képes megtanulni mindent, amit egy átlagos másodikosnak tudnia kell, igaz, több segítség kell neki ehhez. De a kedvenc példámmal élve, egy látássérültet sem fogunk megfosztani a tanulás lehetőségétől, csak mert speciális módon képes olvasni. A fiamnak is megvannak az autizmus specifikus segítségei, eszközök, módszerek.

Elmondhatom hát, hogy minden nehézség ellenére a gyerek halad a normál tanmenettel, mert haladni kell. És hogy mi van emögött? Bent az iskolában három ember kitartó munkája és két év trenírozása, hogy képes legyen megírni egy matek dolgozatot, és ne kellejen félbe hagyni, mert elfáradt közben az autizmushoz társuló figyelemzavara miatt. Otthon rengeteg frusztrált óra, hogy nem, nem, nem akarja megírni a házit, akkor se ha jutalom van. Akkor sem akarja elolvasni az olvasmányt, ha emiatt nem megyünk fagyizni.

Istenem, azok a házik...

Kölcsönös kétségek mind a kettőnk szemében, ez tényleg ennyire nem megy? Mit nem értesz ezen kisfiam? Ő meg csak néz, mert nem tudja megmondani, hogy mit nem ért ezen, sőt, azt sem érti, hogy én nem látok a fejébe ezért kérdezem, hogy mi a gond. Lemondó sóhajok és újabb nagy levegők. Figyelj, lerajzolom, kitesszük korongokból, hozom a bábokat, játsszuk el ezt a mesét, hogy értsd. És igen, sokszor a türelmetlen cöccenések, nem igaz, hogy nem megy. Nekem is van mit tanulni még mellette...

Sírás és vádló szavak, hogy anya ez mind a te hibád, nem akarlak többé látni sem. Te nagyon gonosz anya vagy. De én belül állom a sarat, az elhatározás és a távlati cél lebeg a szemem előtt, bár kívül repedezik a máz és a türelem. Tényleg én vagyok a gonosz? Tényleg túl sokat akarok?

Mikor meséltem a küzdelmeket más szülőknek, büszke voltam magamra. Lám, mit értem el a gyerekkel, íme, csak megértette, hogy tanulni kell, hogy ez az ő dolga, hogy haladunk a tananyaggal és bár néha minden feladat megírása egy kis győzelem, de minden erőmmel azon leszek, hogy segítsem őt az oktatásban. Ha már ennyi lehetőségünk maradt. Mennyi is?

• Normál tanmenettel halad úgy, hogy semmi nincs rá szabva, mindent én próbálok könnyíteni, magyarázni neki. Ez mehet integrációban, állami vagy alapítványi suliban.
• Ha nem megy, mehet enyhe értelmi fogyatékosok közé, ahol könnyített tanmenettel szinte ugyanezt tanulja, csak lassabban, kevesebbet, de itt is lesz kémia, fizika, történelem.
• Vagy mehet a középsúlyos értelmi fogyatékosok közé, ahol rajzolhat, ragaszthat és ha képes rá, megpróbálják megtanítani írni, olvasni. Ha…

És sehol nincs a tananyagban, a tanrendben az, ami neki igazából kellene, hogy tanulj meg fiam boltban vásárolni, köszönni, közlekedni a városban. Tanuld meg kifejezni az érzelmeidet és megérteni, hogy a világ hogy is működik. Tudj rugalmasan reagálni bármilyen változásra. Ezt mind a fejlesztésen vagy itthon tanulja meg a rengeteg házi mellett pluszban.

De nem baj, ez jutott, ezt csináljuk. Elfogadtam, hogy ez a sorsunk, hogy nekem ez lesz a munkám jó pár évig még. És mikor büszkén meséltem egy szülőnek, hogy lám lám, milyen is ez, ezt a mondatot kaptam válaszul:

- Minek erőlteted?

Megállt a levegő bennem, és zavart értetlenkedéssel szaladt ki a szín az arcomból. Hogy hogy minek? Te nem tennéd meg ugyanezt a gyerekedért? Te nem küzdesz érte nap mint nap, hogy a lehető legtöbbet hozza ki magából? Te nem érzed azt, hogy erősebbnek kell lenned nála, mert ez az ő érdeke? Tényleg adjam fel a fiam jövőjét, lehetőségét, mert túl nehéz?

Később jutott csak eszembe az örök igazság. Csak az érti meg, hogy miről beszélek, aki maga is ebben a helyzetben van. Aki autista gyereket nevel, tanít, küzd éveken keresztül, hogy a hosszú úton néha megpihenve, visszanézve lássa, hogy azért ha nehezen is, de haladunk. Hát ezért erőltetem…