Egy kis játszótér mellett lakunk, ahová évek óta rendszeresen járunk. Minden előnyét élvezzük annak, hogy itt ismernek minket. A szintén állandóan idejáró gyerekek megszokták a fiamat és többször is együtt tudnak játszani, vagy ha nem is együtt, de egymás mellett. És ami még ennél is nagyobb előny, hogy a szülők is ismernek minket. Aki rendszeresen érzi magán mások elítélő pillantásait, vagy kérdő tekinteteit, az tudja csak igazán érteni ezt a mondatot. Aki ismer minket, az elfogadja, hogy a gyerekem más, sőt, sokszor helyettem is segítenek a problémáknál, ha én éppen a másik két gyerek miatt nem vagyok jelen.
Mert bevallom, három gyerekkel egyszerre kint lenni egy játszón, ami mellett van egy kis dombocska, aszfaltos bicajpálya, annak a végén pedig mogyoróbokrok csábítják a gyereket… Szóval sokszor csak azon kapom magam, hogy percenként számolok. Egy, kettő, három, megvan mindenki. És azt is töredelmesen bevallom, hogy nem mindig az autista fiam mellett állok, hiszen szépen elhomokozik a sarokban, miközben a kicsi pont az új biciklitudását mutatja be, akkor muszáj ott lennem és jó hangosan gratulálnom minden körnél. Akkor is a homokozótól arrébb állok, ha a lányom épp azt kéri, hogy minél magasabbra lökjem a hintán, olyan magasra, hogy elérje a felhőket. Na jó, ezt is meg kell vallanom, hogy nem tudom olyan magasra lökni, de ő elhiszi nekem, ha azt mondom, hogy nézd, majdnem sikerült.
De az évek telnek, egyre több olyan anyuka jön a játszóra kisebb gyerekkel, aki nem ismer minket és akivel az én gyerekeim már nem is kerülnek kapcsolatba. Így nekik nem mondom el, hogy a fiammal mi a helyzet, hiszen soha nem is beszélgetünk. Persze az egészen más helyzet, ha konfliktus van…
Egy délután a fiam a homokkal teli vödröt ki akarta szórni egy új helyre. Biztos volt valami szuper ötlete, de mondtam neki, hogy csak a homokozóban öntheti ki. Valamiért ő a csúszkapálya fellépőjére öntötte. Mondtam én neki, hogy ez nem jó, most koszos lett a fellépő és megmutattam, hogy legközelebb hogy és hová lehet kiönteni a homokot. Aztán arrébb mentem a kisebb fiamhoz a hinta mellé, mikor visszanéztem, a nagy fiam már egy vödör vizet öntött a fellépőre, hogy tiszta legyen. Ha összekoszolta, akkor rendbe is teszi. Mire odaértem, egy új anyuka javában ordított a fiammal és a lányommal, hogy milyen dolog ez, most minden csupa sár lesz és a többi. Higgadtan kérdeztem, hogy mi a gond és lehetőleg velem beszélje meg, ne a gyerekeimmel üvöltözzön. Hogy hát tessék, most mi lesz, minden koszos. Elnézést kértem a fiam nevében is, erre csak óbégatott tovább, hogy tessék, nem tudnak csúszkázni, mert a fiam megint útban van és nem megy arrébb, hiába mondta neki többször is. Én erről is lemaradtam valahogy, de rendben, arrébb viszem, mihelyst lenyugszik az ordibáló anyuka és meggyőződök arról, hogy nem engedi el a csúszkát a gyerekével, hogy letaroljon minket. Mellesleg a fiam autista, és nem fog elmenni, ha nem szólítja nevén, mert nem tudja, hogy neki szólnak. Ááá, az összes gyerekem neveletlen és úgy viselkedünk, mintha miénk lenne a játszótér. Erre már köpni nyelni nem tudtam.
A fiam nem neveletlen, csak autista. Én megértem, hogy nincs ráírva és nem tudja, aki nem ismeri, külső szemmel tényleg olyan, mintha „neveletlen” lenne. (Az más kérdés, hogy aki nem veszi le egyből, hogy egy kilenc éves gyerek már nem így viselkedik, akkor se ha a világ legrosszabb gyereke is, akkor szerintem az illető valahol nagyon el van tévedve.) Mégis mélyen belém vájt az az igazságtalanság, hogy nem csak a fiamat bélyegzi meg ezzel, hanem a tesóit is. Nem vagyok elfogult, ha azt mondom, hogy a lányom abszolút kedves mindenkivel a játszón, a kisebb fiam meg elvan, mint egy kis befőtt, legfeljebb engem noszogat az óhajaival, de ő aztán tényleg nem sok vizet zavar.
Belülről forrtam és próbáltam valahogy túllépni az egészen, de nem ment. Mint egy arculcsapás, nem is, gyomorütés, mert a gyomrom forgott az egésztől, hogy mennyire igazságtalanul ítélnek meg minket. Hát hogy meri ez a nő? Két kicsi gyerekkel van itt, azok tényleg semmit nem csinálnak, csak csúszkáznak meg szépen elvannak, na majd, ha megnőnek, megtudja, milyen, mikor ketten háromfelé mennek. Sőt, szívesen odaadom neki az én három gyerekemet, próbáljon nevelni ő hármat úgy, hogy a legidősebb autista, és a tesók között csak két-két év van. Nem mondtam semmit, de magamban ezerféleképp lejátszottam, hogy mit kellett volna mondanom, hogy kellett volna jobban megvédenem magunkat.
Ő hazament, én pedig később felháborodásomnak hangot adva elmeséltem pár baráti szülőnek, hogy mi történt velünk. Ők pedig elmondták, hogy igen, anyuka eléggé kemény és határozott. Egyedül van, határon túlról költözött Magyarországra, nincs semmi családja itt és egyedül neveli a gyerekekeit. Este hatkor tudja összeszedni őket az oviból, mert addig dolgozik a városban és nincs senki, aki segíthetne neki.
A forrongó haragom hirtelen kihűlt, a gyomromból is eltűnt az a kiűzhetetlen görcs. Megsajnáltam ezt az idegen anyukát. Lehet, hogy kemény a hárommal délutánonként, lehet, hogy néha szétszakad a fejem a rettenetes hangzavartól, ami itthon állandó alapzaj, lehet, hogy sokszor nagyon fárasztó egy autista gyerekkel. De mégis, akárhogy is, nekem még mindig jobb. Van családom, van szerető férjem, vannak barátaim. Van egy háló, ami körbe vesz és fenntart a víz felett, akkor is, ha épp viharos hullámok csapnak át a fejem felett.
Nem mondom, hogy igazságos volt, amit ez a nő mondott nekünk, de elképzeltem, hogy mennyire frusztrált lehet az élete. Most épp mi voltunk a szelep, hogy egy kicsit kiengedjen.
Sokszor ér minket igazságtalanság, de ezentúl próbálok erre gondolni, amit most, valamilyen furcsa helyzet miatt megtudtam egy másik emberről. Hogy talán, minden látszat ellenére is, mi vagyunk a jobb helyzetben…
