Ülünk az autóban. Lassan csordogálunk a forgalommal. Gáz, fék, kuplung, gurulunk. A nyolc éves fiam csöndben ül hátul. Szép gyerek, nagy, érdeklődő szemekkel néz ki az ablakon.
Egyszer csak megszólal.
- Anya!
- Igen?
- Mi a legrosszabb érzés?
- Mi a legrosszabb érzés? - Elgondolkozok. Félelem, harag, düh… - Nekem a legrosszabb érzés az, ha valaki olyan ember bánt meg, akit szeretek.
Ülünk egy ideig csendben.
- És neked mi a legrosszabb érzés?
- A szégyelld magad! Amikor leszidnak és én szégyellem magam. Olyankor el akarok bújni, hogy ne találjanak meg. Lemegyek a pincébe, de ott nem ér keresni!
Ó édes kisfiam… A nyolc évének, tapasztalatlanságának minden súlyát átérzem. Mit mondjak erre, miközben megpróbálom mélyen az eszembe vésni, hogy legközelebb legalább eszembe jusson, amit mondott, ha épp valami miatt szidni kell.
- Tudod miért szidnak le?
- Nem.
- Mert valami rosszat csináltál és szeretnék, hogyha megértenéd és emlékeznél rá, hogy legközelebb ne csináld.
Csönd. Gondolkozunk. Gáz, fék, kuplung, gurulunk.
- Anya!
- Igen?
- Milyen érzés, amikor valakit megbántanak?
- Rossz. Ha valakit megbántanak, az úgy érzi magát, mint te, amikor leesik egy pohár és szeretnéd, hogy bárcsak ne tört volna össze.
- Óóóóó… Az nagyon rossz, össze kell szedni a cserepeket és összeragasztani!
Hallom a remegést a hangjában. Nálunk az összetört poharak egy apró világvégét jelentenek.
A fiam autista. Apránként, érzésenként, elemeire szétbontva tanítom a világot neki. Megpróbálom úgy láttatni a dolgokat, hogy megértse. És miközben őt tanítom, egy nagyon különleges világot látok meg én is. Egy olyan világot, ahol a megbántottság egy összetört pohár és a szégyen elől el lehet bújni a pincébe, mert ott nem ér keresni minket.