Emlékszem, 4 éves volt a fiam, mikor az akkori TSMT terapeutája így szólt hozzám: "Mondd el, milyen problémáitok vannak, és akkor kitalálunk valamit, hogyan lehetne megoldani." Kerek szemekkel néztem rá. Problémák? Nem, nincsenek olyanok.

Nekem akkor a probléma azt jelentette, hogy a gyerek verekszik, kiabál, ok nélkül dühöng. Nálunk sose voltak ok nélküli kiakadások. Mindig tudtuk, hogy mi volt a kiváltó előzmény és azt utána megpróbáltuk elkerülni. És mivel hozzáidomultunk a gyerekhez, így valójában kiborulások sem voltak nagyon. Minden ment szépen a maga medrében. És egy négy éves még olyan kicsi, és hát ami probléma volt, az másnál is biztos előfordul, nem csak nálunk. Akkor miért mondanám azt bármire, hogy meg kellene oldani?

Aztán elmentem szülőképzésekre és hirtelen felrémlett előttem egy ijesztő sötét rengeteg. A viselkedésproblémák tüskés indákként fonódtak az önkiszolgálás göcsörtös ágaira, a kommunikációs ködpászmák kísértetiesen lebegtek a szocializáció kiszáradt vízmosásai fölött, amelyben törött csonkú fatörzsként meredezett a rugalmatlanság. Azt sem tudtam merre kapjam a fejem, merre induljak, csak azt tudtam, hogy ezen az ijesztő rengetegen át kell vágnom magam. És mikor beléptem, egyszerre rontott rám a nyomasztó felelősség, hogy mindent azonnal, mindent tökéletesre, mert ha nem, akkor elbukunk. Én is és a gyerek is.

Kaptam eszközöket, amik elvileg segítettek volna. De nem tudtam hogyan kell őket használni, nem tudtam, valójában mire jók. Nem tudtam, hogyan lehet mindezt egy cél érdekében egyesíteni. Valójában azt sem tudtam, mi a cél.

Most már okosabb, rutinosabb és sokkal türelmesebb vagyok. Megértettem, hogy ahhoz, hogy előre haladjunk, nem kell az egész erdőt egyszerre kivágni. Elég ha mindig csak pár dologgal foglalkozok. Ha kicsi, de stabil léptekkel indulok el.

És megértettem, hogy akkor, öt évvel ezelőtt mire is gondolt a terapeuta. Mi a probléma, amit meg akarunk oldani. Mert ez az első lépés, és csak utána jön a többi.

A probléma felszámolásának lépcsőfokai:

1. lépés:

Meghatározom, hogy mi az a probléma, amit szeretnék megszüntetni. Nálunk most az lesz, hogy a gyerek nem készít magának szörpöt egyedül, mindig nekem kiabál. Nem az a probléma, hogy nem önálló, hogy nem tud szépen kérni, hogy ha nem ugrok azonnal, akkor sikítozni kezd, hogy jobban felfigyeljek rá. Persze, ez is mind gond, de most csak ezzel az eggyel szeretnék foglalkozni. Készítsen magának szörpöt.

2. lépés:

Kigondolom, hogy a rendelkezésre álló eszközök közül miket vonultatok fel:

• Kell egy szociális történet, amiben elmagyarázom neki, hogy a kicsik nem tudnak valamit, de a nagyok már igen. Mikor kicsi volt, nem tudott egyedül öltözni, de most már igen. Milyen ügyes. És hogy ez így lesz a szörppel is. És hogy nem kell félni, ha kilocsog, vagy túl sokat önt, mert akkor fel lehet törölni. Ehhez a szociális történethez saját fotókat használok fel, vagyis kiskori és mostani képeket teszek bele. Nagyon tetszik neki, hogy magát láthatja a fotókon.
• Készíthetek egy szörpkészítős folyamatábrát, amit kiteszek a konyhába. (Ezt én most kihagytam, mert ezt a részét már tudja, nálunk nem a lépésekkel volt gond, hanem a motivációval és a félelmekkel).
• Rajzolok egy vonalat a pohárra, hogy meddig kell tölteni a szörpöt, mivel tudom, hogy ez neki bizonytalanságot és nehézséget okoz. Mivel a fejében egy szörp csak tökéletes arányokkal szörp, ezért aggódik, hogy ha nem jó arányokkal csinálja, akkor az nem is lesz már úgy jó. Ezért inkább neki se kezd.
• Készítek egy ábrát, amin lerajzolom a poharat és a mintáját, majd jelzem, hogy mennyi szörp, víz és szóda kell az italba. Ezt a csap mellé teszem ki, ahol a vizet fogja engedni. Olyan üvegpoharat választottam, amin ezek az arányok könnyen belőhetőek a mintája miatt.
• Megtámogatom egy motivációval, minden önállóan elkészített szörpért kap egy pipát, ha összegyűlik 20 pipa, akkor megkapja az előre kialkudott jutalmat. Ő most három csomag oreo kekszet kért. Ezt a lapot kitesszük a konyhába is, hogy lássa, ahogy gyűlik a sok megszerzett pipa.
• A számítógépre pedig kiteszek egy emlékeztető rajzot: ha szomjas vagyok, készítek magamnak egy szörpöt. Azért ide, mert itt jut a legtöbbször eszébe, hogy szomjas. :)

3. lépés:

Megbeszélem a gyerekkel, hogy most ezt fogjuk megtanulni. Együtt elolvassuk a szoc történetet, megnézzük a pipagyűjtőhelyet és a többi vizuális segítséget. Párszor segítek neki hátulról promptolva, hogy mit kell csinálni. Ez azt jelenti, hogy ha elakad, akkor először mutatom a képet, hogy mi jön most, ha nem megy, akkor hátulról megfogom a kezét és segítek neki tölteni, vagy szódát nyomni, vagy feltörölni szivaccsal, ha kifolyt az egész. Addig csináljuk, amíg összegyűlik a jutalomhoz előre megbeszélt pipamennyiség.

4. lépés:

Ha sikerült, beváltunk. Megvan a jutalom és mellé nagyon megdicsérem, hogy már milyen önálló. Készítek egy oldalt az én-könyvébe, amiben fotókkal mutatom, mennyire jól megy már a szörpkészítés, milyen nagy fiú. Mindenkinek dicsekszem a gyerek füle hallatára, hogy tényleg mennyire ügyes.

5. lépés:

Megnézem, mi történik motiváció nélkül. Szóban biztatom a gyereket, hogy te már erre képes vagy. Kint hagyom a vizuális segítségeket, amíg szükséges. El fog jönni az az idő, amikor már azok nélkül is tudni fogja, hogy mi a teendő egy szörp elkészítésekor. Akkor leveszem a képeket.

6. lépés:

Keresek egy újabb problémát. :)

Egy szörp elkészítése nagyon apró dolognak tűnik a rengeteg meglévő problémához képest. De valójában minden probléma felszámolása ebből áll. Határozzuk meg, mit szeretnénk, azt hogyan érhetjük el, kezdjük el a megoldást és utána nézzük meg, mire jutottunk. És annak megfelelően, ha szükséges, módosítsunk. Szerintem minden hatalmas feladat ilyen kis lépésekre bontható. És persze létezik párhuzamosság, mert oké, hogy most a szörpkészítést tanuljuk, de közben még fut a korábbi projekt, hogy csukd be magad után az ajtót és azt sem ártana megérteni, hogy a matek felmérőre miért kell gyakorolni. A lényeg, hogy mindig megtaláljuk azt, hogy éppen mi az a pár dolog, amire koncentrálunk és hogy azokat a lehető legpontosabban meghatározzuk. 

Ha ezt megértjük, akkor szépen lassan képesek leszünk ebben a rengetegben is előre haladni. És ahogy megyünk előre, tényleg ritkulni fog a sűrű és a beszűrődő fényben már nem is lesz olyan ijesztő. :)

És akkor pár fotó az említett eszközökről:

Szociális történet az önállóságról (a fotókat kivettem, a fiam van rajta kisbabaként, illetve később lefotózva épp a megnevezett tevékenység közben):

 Kép a pohár rajzról:

Kép a motivációs tábláról:

Kép a számítógépnél kirakott emlékeztető rajzról: