Lejárt az emelt családi pótlékos papírunk. Három évre adják ki az igazolást, hogy a fiam autista. Ki tudja, hátha egyszer elmúlik. Oké, oké, a rendszer ilyen, elfogadtuk. Időpont, megyünk a gyermekpszichiátriára, megint bebizonyítjuk, hogy még mindig autista. Nem is baj, úgyis kell a bizottsághoz is menni a nyáron, megint iskolát váltunk. Harmadjára. Szóval jó lesz egy aktuális, friss orvosi papír.

Odaérünk, várunk. Még mindig várunk. Nem fiam, nem tudom meddig várunk. Nézd csak, mi jövünk. Bent leülünk a kanapéra. Illetve csak én ülök, a fiam szerint egy kanapé pont arra való, hogy ő elfeküdjön rajta. Felnyalábolom, próbálok az illemnek eleget tenni, legalább a látszat meglegyen, hogy én tudom, hogy az orvosnál nem fetrengünk és én meg is teszek mindent ennek érdekében.

Miért is jöttünk, kérdezi a doktornő, mondom csak pecsét kell. Ja igen, látja, hogy tavaly voltunk a gyógyszer miatt. Kicsit elcsuklik bennem valami, mintha egy lépcsőfokot kihagytam volna és gyorsan mondom, hogy nem, ő nem kap gyógyszert. A parkolókártya miatt voltunk itt egy éve. Közben fél szemmel nézem, ahogy a gyógyszer szó még párszor visszapattan a falakról, majd alattomosan megbújik a sarokban egy pálma mögött.

A doktornő rezzenéstelen arccal nézi tovább a papírjainkat. Neki is kell valami infó, szerintem alibi, csak úgy nem ad pecsétet. Én a fiam nézem, ahogy kedélyes kis hörcsögként fekszik a kanapén, mindig visszadől, hiába ültetem fel. És olyan zavarban van, hogy úgy kuncog magában, mintha épp hörcsöglétének legfinomabb almaszeletét látta volna meg lelki szemei előtt. Amúgy cuki.

Az orvos kérdezget, én meg próbálok ráfigyelni. Hova jár most, mi van vele, milyen terápiákat kap, otthon hogy segítjük. Én pedig sorolom. Nincs semmi gond? Hát… talán az, hogy autoagresszív. Hogyan. Harapja magát. A fiam még mindig zavartan kacarászik, miközben felhúzom a pulcsiját a karján. Fájdalmasan tűnnek elő a lila foltok. Most legalább teljes foglenyomat nincs. Az csak akkor, frissiben látszik egy ideig. Ilyenkorra már csak a lila foltok maradnak. Mind a két karján. És a kezfején. A fiam halkan odasúgja mosolyogva, többé nem csinálom. Oké, semmi gond. Közben odasandítok a gyógyszer szóra, ami kajánul néz vissza rám a sarokból.

Az orvos tovább nézegeti a papírokat. Én feszengek. Vajon mire gondolhat? És jönnek a további kérdések, mint egy kihallgatáson, csak itt mindenki nagyon kedélyesen viselkedik. Integráció? Otthon bír vele? Minden rendben a családban? Mikor harapja magát? A gyógyszer szó mind bátrabban kúszik elő a pálma mögül.

A fiam feláll és odamegy a falhoz. Szelíden üti bele a fejét, miközben hangosan nevet. Uramisten… Ilyet sose csinált. Biztos vagyok benne, hogy szerinte ez nagyon vicces, de én ijedten nézek a sarok felé, és képzeletben már állok fel, hogy megvívjam a csatámat. De aztán csak gyorsan odaugrok a gyerekért, visszaültetem a kanapéra, csak halkan mondom, hogy inkább harapd magad, az sokkal megszokottabb és kevésbé ijesztő.

Mellettem ül és én nézem. És hirtelen az orvos mellett találom magam, a túloldalon. Egy idegen szemével nézem a fiam, ahogy hörcsögként nevetgél a kanapén. Úgy látom őt, ahogy az orvos. A szomszéd. A boltos. Az új iskola igazgatója. Nézem, de nem látom, mert ők sem látják. Vakok a fiamra. Ők csak a harapásnyomokat látják. A fura nevetgélést. Hogy nem válaszol, ha kérdezik. Nem tudják, hogy nyugisabb helyzetben nem ilyen. Nem látják, hogy zavarban van és igazából rettentően cuki, amikor így nevetgél.

Utálok a másik oldalon állni és kívülről nézni a fiamat. Utálom, ha kiragadnak a biztonságos, elfogadó énemből, ahol magabiztosan mondhatom, hogy az én fiam ennél több. Magamban felállok és szelíden verem a fejem a falba.

Ülünk a kanapén. Az orvos pedig azt mondja, oké, akkor pecsét. Hogy is adja, hogyan is. Végül is beírhatja állandóra is, hiszen látszik… Na, erre felkapom a fejem a fal mellől. Belül sikoltozok, hogy nem, nem, nem teheti! Nem mondhat le a fiamról! 5 év múlva is ugyanilyen autista lesz, de senki nem mondhatja, hogy nem kíváncsi rá, hogy nincs esély, hogy 5 év múlva majd kevésbé látszik. Nem vehetik el tőlünk a bosszankodás megnyugtató rutinját. Jönni kell, mert bizonyítani akarunk. 5 év múlva is be akarom bizonyítani a rendszernek, hogy a fiamnak van lehetősége, hogy van remény. Nem a gyógyulásra. Hanem a fejlődésre. Hadd bizonyítsunk!…

Kilépünk a szobából, ki a rendelőből. Kézen fogva megyünk a járdán. Fiam, mi volt ez odabent? Ideges voltál? Anya, ne kérdezz. Csendben ballagunk. Ő pedig szépen, összeszedetten mesélni kezd a kedvenc játékáról. Hallgatom. És megfogadom magamban, újra, hogy mindenkinek bebizonyítjuk, fiam. Mi ketten együtt. Hogy integráció, hogy minden oké otthon, hogy bírok veled. Csak azért is megmutatjuk a világnak. Akkor is ha vakok és nem kíváncsiak rád. Mi. Ketten. Együtt.