A fiam azóta tervezi, hogy nyaralni fogunk Horvátországban, mióta a bátyámék egy éve ott jártak. Egyre izgatottabban készült az utazásra, ahogy teltek a hónapok és érezte, hogy mi is egyre inkább mondjuk biztosra, igen, elmegyünk Horvátországba.

Persze három gyerekkel tudtam, hogy nem lesz nagy pihenés nekünk az a hét. Az odaút egy tortúraként lebegett a szemem előtt és gyakran viccelődtünk azzal, hogy nyugtatót viszünk magunkkal a hét órás autóútra, aztán vagy a gyerekeknek adjuk be, vagy mi vesszük be, de valahogy csak lejutunk. Végül több megállással, városnézéssel megszakítva az utat értük el a várost, ahol lefoglaltuk a szállást.

Mindenki máshogy készül egy ilyen egyhetes nyaralásra és egy autista gyerekkel külön feladatok is vannak. Sok oldal, blog mutatta be, hogyan lehet előre szuperül felkészülni, pontos tervezéssel, okos odafigyeléssel megkönnyíteni a nyaralást az auti gyerekünknek is. Azonban be kell vallanom, hogy én néha nem tudok ennyire összeszedett és előrelátó lenni. És persze van, mikor minden tervezést keresztülhúz az élet és rögtönözni kell. Kifutottunk az időből, otthon nincs nyomtató, előző napokban meg családi programok miatt otthon sem voltunk.

Szóval maradt a nekem jól bevált rajzos felkészülés, a reggeli indulás előtt fél órával. Nem vagyok büszke rá, de fontosnak tartom bemutatni és hangsúlyozni, hogy ez a forma is ugyanúgy használható a rajzos szimbólumokat jól értő autiknál. Ha sok ugyanolyan képet használok napi szinten, akkor persze egyszerűbb, ha tartós megoldást választok, de egy sima, tollal rajzolt ábra is eléri ugyanazt a célt, mint a szép, színes, nyomtatott és laminált, tépőzáras párja.

Ezek voltak a mi eszközeink:

Térkép, hogy nyomon tudja követni, merre járunk épp az úton, hol fogunk megállni.

Napirend, reggelente készítve, mikor már tudtuk, hogy aznap mit fogunk csinálni.

Hetirend, ez még otthon elkészült.

Sokkal kötöttebb programot is össze lehetett volna állítani, de szerintem egy idegen városban, országban nagyon nehéz előre tervezni. Mit nézünk meg, hol eszünk, mikor unja meg a kistesó a mászkálást, hol találunk jó büfét… Csak irigyelni és támogatni tudom azokat a szülőket, ahol ez jobban sikerül. Egy autinak tényleg könnyebb a konkrétabb tervezésű program. Nekem szerencsém van, hogy a fiam élete során annyi spontán programváltozást élt meg, hogy egészen megszokta. Talán emiatt is rugalmasabb egy kicsit, de ebben nem lehetek biztos, mindenesetre összecsiszolódtunk. Mi jobban tervezünk, ő kevesebb struktúrával is beéri. Valahol találkoztunk középen.

Aztán van, hogy minden tervezés, felkészülés ellenére beüt a ménkő. Az első napot szuperül túléltük, sőt, még élveztük is a városnézésekkel tűzdelt utazást. Fürdés a tengerben, vacsora a vendéglőben. Reggel pedig a teljes összeomlás. Fél órás keserves zokogás, kézharapdálás, hogy haza kell menni. Persze nem tudja megfogalmazni, mi a baj, csak hogy azonnal indulni kell. Mi meg tippelgetünk egyre idegesebben, a szúnyog, a sós víz, a kabócák, hogy nincs itt a kedvenc számítógépes játéka, nincs net a telefonon… Mindent bevetünk, észérveket, nyugtató ölelést, előre megbeszélt hetirendet, már tehetetlenségünkben veszekszünk is vele, mintha értené vagy érdekelné, hogy innen nem lehet hazautazni, hogy rengeteget fizettünk a szállásért, hogy erre várt egy éve. Már az is megfordul a fejemben, hogy hazaviszem valahogy busszal, csak nyugodjon már meg szegény.

Végül nem úszok tovább szembe a kifordított világ sodrásával és bevetem az utolsó ötletet. Utolsó, mert az én racionalitásomban fel sem merül, hogy ennyi és működik, de az ő, feje tetején egyensúlyozó, mégis stabilan álló autizmusában ez az egyik alappillér, a motiváció. Hetet kell itt aludni, ha minden nap kapsz egy pipát, otthon kapsz érte egy vonatot. Jó. A gyerek kisimul, megeszi a kihűlt pirítóst, ami reggel óta várja a teraszon. Mesét néz a többiekkel, míg én a kabócák folyamatos zsongása mellett megírom, hogy még mindig csak látogató vagyok az autizmusában, hogy odaát ugyanúgy elveszett vagyok, mint ő a mi világunkban. Csak bolyongok a rengeteg szabály és ok-okozat között és csak sejtem, hogy ha meghúzok egy szálat a hálóban, akkor az hol fog remegéseket kelteni. Ahogy ő tanulja a mi életünket, úgy kell tanulnom nekem is az övét. Kár, hogy nekem nincs semmi nt spec megsegítésem hozzá. Talán csak egy sima, tollal rajzolt térkép is elég lenne... 

Amúgy így alakult át a hetirendünk:

A fiúk naponta tervezték, hogy milyen vonatot fognak kérni és nyugodtan telt a nyaralásunk további része. Egy éjszakával hamarabb indultunk haza, minek maradjunk még, hogy másnap hőségben menjünk, inkább éjjel utazunk, addig is alszanak a gyerekek. A fiam persze nem. Rendkívül izgatott volt, nagyon fontos volt neki az, hogy csak éjfél után lépjük át a határt. Ezt még ébren meg is várta, és mikor látta, hogy éjfél után érünk Magyarországra, megnyugodott. Hiába, a szabály az szabály. Ha csak minden Horvátországban eltöltött napért jár a pipa, akkor igenis fontos, hogy a teljes nap ott fejeződjön be. Bár a fotón nem látszik, mert korábban készült, de megkapta a pipát erre a napra is. És persze otthon az áhított vonatot is megvettük.